Velencei túratriatlon.
Tudom, hogy vicces az én koromban, de én nagyon gyakran éreztem életemben mindmáig, hogy kicsi vagyok. És nem a magasságomra értem.
Hogy vannak dolgok, amiket a Nagyok csinálnak, de én ehhez kicsi vagyok. Pl. a Nagyok tudnak bringázni, és túráznak vele. A nagyok mennek az országút szélén sisakkal fejükön.
A Nagyok azok olyanok, hogy néha még triatlonoznak is. Mert az rendben, hogy az ember lánya fut, vagy barlangászik, esetleg tájfut, néha sziklát mászik. De egyrészt biciklizni csak üres, sima, egyenes úton, másrészt vagy úszom, vagy futok. Döntsük már el, mit is akarunk.
Aztán ugye bekerültem a DK-ba. Ahol nem csak futnak, hanem úsznak is. Több sem kellett, és én is elkezdtem járni a WC-be, vagyis Word Class Centerbe úszni Márta segítségével, felügyeletével. Na ott hangzott el először, hogy Velencei tóúszás, meg túratriatlon. Aztán Márta, meg Gerber Edit elkezdte mondani, hogy de hát ez milyen jó dolog, és miért ne menne neked. Annyira hogy elkezdtem gondolkodni.
Na, azért nem volt olyan egyszerű, mert Kerékpár Sagámban épp egy nagyon kényelmes, de dögnehéz citybikenál tartottam, ami bizonyosan nem alkalmas semmiféle túrázáshoz. Na de a DK-ban nincs lehetetlen, és ahogy beírtam a problémámat a facebookra, azonnal kaptam jó pár tanácsot, és ami még jobb konkrét segítséget is Árpás Krisztinától, meg az én legkedvesebb férjemtől, aki megszavazta nekem az új Gepida abloin 200 cross bringát. Kicsit viccesen nézünk ki, nagy kerekek magas kormány, alacsony ülésen pici nő.:)
Közben telt-múlt az idő. Először kiderült hogy a Velencei esemény a Suhanjjal van egy napon, és így nem fog menni. Aztán elkezdtek rábeszélni Szálkára is, ami egy héttel később lett volna.
Úgyhogy végül lemondtam a Velencét.
De szerencsére végül a Velencei tóúszást elhalasztották, Szálkáról meg rájöttem, hogy az még tényleg korai.
Eljött ez a hét, már csak arról volt szó, hogy szépen lemegyünk, és úszunk egyet. De bennem már bujkált a kisördög, hogy hát mégiscsak erre készültem, ezért vettem egy új bringát, és egyáltalán.
Azért csak beírtam a facere, hogy hogyan és miért nem megy ez nekem, hogy ha még a Délibe is ki kell kerekeznem, akkor már nem fogom bírni.
Persze nem sikerült a kifogás, mert azonnal jelentkezett Strémen Judit, hogy hát ő szívesen levisz bringástul.:)
Előző nap már rendesen rám tört a félelem, hogy de hát én kicsi vagyok, és nem olyan, mint a Nagyok, akik kerékpároznak ügyesen és sokat, és triatlonversenyre mennek, még ha az túratriatlon is.
Na, mindegy már nem volt visszaút, reggel 8 előtt csörgött a kaputelefon és irány Gárdony. Nem túl gyorsan egy baleset miatt, de jókat röhögve leértünk. Totál bénázva, sok segítséggel valahogy leraktam a depóban bringát, össze és vissza raktam a csomagjaimat. Természetesen az előző nap vett biciklis kesztyűt otthon hagytam, de legalább a cipőm és a úszódresszem nálam volt:)
Áttévelyegtem a strandra öltözőbe, ekkor már teljesen beszarva, de valami hihetetlen izgalommal is.
Aztán már ott is álltam a parton, hogy 500 métert ússzak. Kicsit szokás szerint megkeveredtem, hogy ha jobbra kell megkerülni a bóját, akkor az merre is van, és egyáltalán melyik a jobb kezem. Itt már csak a szemüvegemet felejtettem a hátizsákomban, de arra azért nem volt akkor szükség.
A víz tökéletes sima volt, szépen lazán leúsztam az 500 méteremet, visszafelé már ott drukkoltak Mártiék, annyira hogy úgy kellett rám szólni, hogy ne a rajt felé ússzak, hanem a célba.:) Végül 15 perc lett az 500 méter, elégedett voltam. Áttepertem a depóba, sikeresen átöltöztem és elindultam. Egész jól ment, kezdtem elhinni, hogy nahát megy ez nekem. Meglepő módon több kilométeren egyedül kerekeztem, de nagyon jól esett, aztán utolért Rázga Judit, és lelassítva, mármint ő lassított:) mentük az utolsó kilométereket. Újabb depó, és irány a hegy. Rögtön egy emelkedővel kezdett, utána egy keveset futottam, de elég hamar rájöttem, hogy ez tényleg túra, egyrészt komoly szintekkel, másrészt hihetetlen szép környéken. Jó volt felfedezni. Közben egy nagyon jó társaság gyűlt össze, akikkel kilátóztunk, fényképezkedtünk, és szép lassan óra 20 perc alatt végigjártuk a 6 és fél km-t. Ami nagy hibám volt, és ezentúl nem követem el, hogy nem vittem magammal semmi vizet, és majd szomjan haltam. Na visszatértünk a depóba, megittam három pohár vizet, itt, most már tudom, azt rontottam el, hogy nem vettem hozzá szőlőcukrot,kiszabadítottam a kerékpáromat, megettem a kis tartalék müzliszeletemet, és elindultam.
Hamarosan jött egy rövid de kemény emelkedő, amivel már nem tudtam megküzdeni, úgyhogy toltam egy darabon, aztán Sukoró felé megint valami gyönyörű helyen karikáztam. Jó hosszú lejtős részek is voltak, ahol teljesen átadtam magam a kiskamasznak, és torkaszakadtából üvöltöttem bele a szélbe. Isteni érzés volt.
Úgy 10 km után éreztem, hogy hát, kezdek fáradni. Fájnak a térdeim, a seggem, melegem van, és egyáltalán.
Na mindegy, innen már nem lehet mást csinálni, mint előre menni. Velencébe beérve csörgött a telefonom. Szerencsére, mert én pont ekkora kerültem abba az állapotba, hogy elfelejtettem, hogy ja fel kéne hívni Juditékat, hogy majd érkezek. De hál istennek ők gondoltak rám. Ez azért adott egy kis erőt, de az utolsó másfél km már egyre nehezebb volt. Sajnos nem ettem eleget, szőlőcukrot sem, kezdett fájni a fejem, émelyegtem, és már semmi másra nem gondoltam, minthogy mikor érek már oda. De akkor megláttam egy csomó parkoló autót, itt már jött a remény, hogy már ott vagyok.
Az utolsó métereken egy kislány még mindent megtett azért, hogy elüssem, de végül sikeresen odaértem. Mártiék kiabáltak, hogy nagy vagy, meg mittudomén. Megálltam.
Megpróbáltak rábeszélni, hogy ha esetleg leszállnék, akkor ők eltolnák a biciklit. Hát nem volt könnyű. Valahogy odatántorogtam a frissítőponthoz, ittam, szőlőcukor, megkaptam az oklevelemet. aztán irány a strand. Felvettem a befutócsomagomat, amiben, mintha megrendeltem volna, ott volt a hideg citromos sör. Életmentő volt. Megettem a csokikat, abonettszeletet. Nagy nehezen leültem, és egyszer csak ráébredtem. Hogy igen megcsináltam. Végigcsináltam.
Olyan vagyok mint a Nagyok. Vagy Nagy vagyok?:)
És még egyszer a végén. Nagyon nagyon köszönöm a támogatást mindenkinek. Kőhalmi Pásztor Mártának, hogy egyáltalán elhittem, hogy én egy ilyenre képes vagyok. Gerber Editnek, aki rávett az egészre, és szegény végül nem is tudott ott lenni. Árpás Krisztinának a bringáért, Strémen Juditnak a szállításért, kerékpárszerelésért és biztatásért, Tábor Katalinnak, hogy jó fej, és segítőkész, és lehet vele röhögni, Rázga Juditnak a jó tanácsokért, és a kísérésért.
És a DK Teamnek, hogy itt lehetek.
